Barion Pixel

Izabella

11 július 2020

18 hozzászólás

Tavaszi utazás a koronavírus árnyékában

– Miért remeg a keze? – kérdezi a határőr, miközben erőltetett nyugalommal nyújtom át az útlevelemet.

 

– A fáradtságtól. – és remélem, hogy megelégszik a hamis válasszal.

Tartok tőle, hogy a mögöttem kígyózó sor nehezen tolerálta volna, ha a határőr végighallgatja az alábbi történetet.

A minőségi (craft) csokoládé szakma egyik legfontosabb eseményére kaptunk meghívást március elejére, San Francisco-ba. Az utazás maga költség-szempontból egy közgazdasági nonszensz, de nem is emiatt mentünk. 26 országból közel száz kiállító – ezek egyike voltunk mi, az egyedüliek Magyarországról.

Bár a kiállítók egy része mintha a családtagunk lenne, akikkel alig néhány hete Amsterdamban is találkoztunk, és hiszünk a termékünkben, amit teljes odaadással, szívvel-lélekkel készítünk, felesleges lenne tagadni, hogy életemben nem izgultam még ennyire rendezvény előtt. Mit fog szólni a világ másik fele a csokoládénkhoz? Mennyire lesznek nyitottak, elfogadóak? Számtalan fantasztikus csokoládé készítő dolgozik az USA-ban, vajon mennyire álljuk meg a helyünket a legjobbak között?

Nos, a 2,5 nap nem telt izgalmak nélkül, hiszen ne feledjük, a COVID járvány kezdetén vagyunk, a helyzet szinte percről percre változik. Ami működött az egyik nap, azt már nem lehetett a következőn. Visszagondolva szinte hihetetlen, hogy egy több ezer látogatót vonzó nemzetközi kiállítás egyáltalán megtörténhetett. És hogy megtörtént, arra az üres pultunk és üres bőröndünk volt a bizonyíték. Mindent eladtunk!

Ha másnap hazajövünk, már úgy éreztem volna, hogy elég izgalmas élményt gyűjtöttem ahhoz, hogy még napok múlva is remegjen a kezem. De másnap (pontosabban még vasárnap éjszaka) nem Európa, hanem Mexikó felé indultunk. Mit sem sejtve…

Természetesen mindezt a kakaó miatt. Mexikó dél-nyugati részén (Chiapas megyében) évezredes múltja van a kakaó termesztésnek és fogyasztásnak. Vendéglátónk José egy héten át kalauzolt a különböző ültetvények, intézmények és látnivalók között. Egyik nap megfigyeltük, hogy hogyan lehet kordonosan művelni a kakaó növényt, a másikon vártuk, hogy jöjjön a dagály, hogy kis csónakkal eljuthassunk egy ültetvényre a vad mangrove erdő közepén. Egyik nap egy meredek hegyoldalon kapaszkodtunk (micsoda fizikai teljesítmény itt a szüret!), másik nap terepjáróval érkeztünk a hegytetőre – és nem a lenyűgöző kilátás, hanem a káprázatos, ősi fajtákból álló ültetvény miatt.

 

Közben persze jöttek a hírek, és éreztük, hogy szorul a hurok. Olvastuk azt is, hogy ne pánikoljunk – és így is tettünk. Hétfőn érkeztünk Mexikóba, és egy héttel később, hétfőn indultunk volna haza San Francisco-n keresztül. Nem változtattunk semmit az utazási terveinken. Megtette helyettünk más, valahogy így:

  • Szombaton este ránéztünk a repülőtársaság oldalára, és leesett az állunk látva, hogy a San Francisco-Frankfurt járatunk törölve. Értesítést erről nem kaptunk.
  • Vasárnap délelőtt sikerült beszélni a légitársasággal, és áttenni a jegyünket egy másik gépre, de ugyanarra a napra. A telefonhívás közel 1 órás volt – szerencsére türelmes vagyok.
  • Néhány órán belül kiderült, hogy az amerikai beutazó vízumunkat törölték, tehát nem tudunk San Francisco-n keresztül hazajönni.
  • Ezzel nagyjából egyidőben tudtuk meg, hogy semmiképpen nem mehetünk be az USA-ba, mert az elmúlt 14 napban Európában voltunk (és valóban, 13 napja jöttünk el, és azóta az USA-ban, illetve Mexikóban töltöttük az időnket).
  • A Mexikóból közvetlenül Európába repülő járatok vagy Spanyolországon keresztül mentek (amit nem kockáztathattunk), vagy minimum 2500 USD-be kerültek. Fejenként. Ennyit nem szántunk az útra, főleg úgy, hogy volt érvényes repülőjegyünk. Csak éppen használni nem tudtuk.
  • Felhívtuk a követséget, mondták, hogy utánanéznek az ügynek és visszahívnak. Azóta is várom a visszahívást.
  • Próbáltam hívni a légitársaságot ismét, hogy 2 nappal későbbre tegyék át a jegyet, amikor már (remélhetőleg) be tudunk utazni az USA-ba. 1 óra 40 perc várakozás után a hívás megszakadt. Pedig addigra már tényleg elhittem, hogy a hívásom fontos számukra, és tartottam a vonalat.
  • Hívtuk a követséget ismét. Egy másik hang azt javasolta, hogy menjünk el egy utazási irodába, és vegyünk egy repülőjegyet. Megköszöntük a hasznos, jó tanácsot.
  • Teszünk egy próbát az amerikai beutazó vízummal. Interneten igényeljük, kifizetjük, néhány órán belül megkapjuk.
  • A Mexikóból USA-ba szóló repülőjegyünket eltoljuk két nappal olyan dátumra, ami a 14 napon kívül esik. Van remény…
  • És ez még mindig a vasárnap. És még mindig nem pánikolunk J Olvassuk a híreket: #maradjotthon. OK.
  • Hétfőn belátjuk, hogy a dél-mexikói kisvárosban (Tapachula-ban) a lehetőségeink korlátozottak. El kell jutnunk a fővárosba, hogy a (kedden induló) frankfurti járatunk ügyében intézkedni tudjunk.
  • Az előző nap módosított Mexikó-USA repjegyünket nem tudjuk még egyszer módosítani. Újat kell vennünk, legalábbis a fővárosig. A Mexikóváros-San Francisco jegyünk még érvényes. Úgy tudjuk.
  • Jön az értesítés: az amerikai beutazó vízumunkat törölték. Semmi gond, interneten igényeljünk egy újat. Kifizetjük. Megkapjuk. Örülünk.
  • Este 9-kor már a fővárosban vagyunk, és a másnapi repülőjegyünk miatt próbálunk intézkedni. Mivel „code share” járatról van szó, ide-oda pattogunk az irodák között. Az egyik társaság a másikra mutogat, a másik az egyikre. Szerencsére ráakadunk egy segítőkész csomagmegőrzős nénire, aki este 11-kor varázsol valamit az egyik társaság rendszerében. Örök hála neki.
  • Mi továbbra is pattogunk a légitársaságok között, kedden 7 órát töltünk a repülőtéren sorban állással. #maradjotthon
  • Hála a csomagmegőrzős néninek, mégiscsak sikerül elérni, hogy a keddi San Francisco-Frankfurt jegyünk átkerüljön csütörtökre. A Frankfurt-Bécs jegyünk nyomtalanul eltűnt a rendszerben, de nem aggódunk, Frankfurtból hazajutunk.
  • Már csak annyit kell tennünk, hogy szóljunk, hogy a Mexikó-SF útra Mexikóvárosban szállunk be, és nem délen (Tapachulában). Hiszen onnan már eljöttünk, vettünk egy új jegyet. Semmi gond, módosítják is a jegyünket, fejenként 900 Dollárért. Némi értetlenkedés és ordítozás után a konszenzusos megoldás: új jegyeket veszünk, fejenként kb. 600 Dollárért. Kezd egy kicsit sokba kerülni az utazás.
  • Gyors vacsora az utcán, majd az sms: az amerikai beutazó vízumunkat törölték. Semmi gond, interneten igényeljünk egy újat. Kifizetjük, megkapjuk. Este 10 óra van. Pár óra múlva elhagyjuk Mexikót. Már becsekkoltunk a repülőre, a beszállókártyánk már kinyomtatva. Aludjunk.
  • Szerdán reggel időben kimegyünk a repülőtérre. A légitársaság munkatársa a kapunál néhány kérdést tesz fel az utazásunkkal kapcsolatban, majd egy kis matricát ragaszt az útlevelünkre, amitől aztán tényleg megnyugszunk. Minden rendben. Ha az USA-ba bejutottunk, onnan pedig van érvényes jegyünk Frankfurtba, akkor hamarosan otthon vagyunk. Egyre több járatot törölnek, egyre több országot zárnak le. De mi megkaptuk a kis matricát, mehetünk. Igyunk egy kávét ennek örömére!
  • Alig, hogy elindulunk a kávézó felé, a nevünket halljuk a hangosbemondóban, cuki spanyol kiejtéssel. Rosszat sejtünk.
  • Odafáradunk a pulthoz, ahol egy másik hölgy lekapargatja a biztonságot adó matricát. Gond van a beutazó vízumunkkal, mondja. Az nem lehet! Néhány órája megkaptuk, a levéllel együtt, hogy az Egyesült Államok tárt karokkal vár! Az nem lehet, hogy nincs! Néhány perccel a repülő indulása előtt közlik velünk, hogy nem szállhatunk fel a gépre. Összedől a világ. Kitartó ordibálással elérjük, hogy mégiscsak felszállhatunk.
  • Most már minden rendben. Most már nem történhet semmi. A gép felszállt, hamarosan az USA-ban vagyunk, onnan pedig hazajutunk. Megnyugszom. #maradjotthon
  • A san franciscoi repülőtér üres, sorban állásnak nyoma sincs. Percek alatt végzünk az útlevél vizsgálattal. Már esne le a kő a szívemről, amikor a határőr közli, hogy kövessük, van egy kis gond a beutazó vízumunkkal.
  • A speciális ügyek osztályán rögtön sorra kerülünk. A minket követők már nem ilyen szerencsések, nagyjából egy órán keresztül vitatjuk, hogy kinek van igaza. Nehéz helyzet, hiszen mi amikor felszálltunk a gépre még volt érvényes vízumunk. Csak időközben, míg mi a levegőben voltunk, törölték.
  • Végül aláírunk valamit, amit soha nem olvastunk el, de ha ez az ára a hazajutásnak, akkor legyen így. Közben megtudjuk, hogy Bécsbe csak osztrák állampolgárok repülhetnek, mi nem. Mindegy, úgyis elveszett a bécsi jegyünk. Frankfurtból már hazajutunk.
  • Csodálatos napsütéses délután San Franciscoban. Elhozzuk a bőröndjeinket a barátainktól. A város dermesztően kong az ürességtől. Egy hete voltunk itt. Nem ilyen volt. Nagyon nem.
  • A frankfurti járat tele, ami nem csoda, hiszen szinte minden járatot töröltek addigra, az utasokat próbálták minél kevesebb géppel elszállítani. Némileg aggasztónak találtuk a helyzetet – emiatt a repülőút miatt döntöttünk úgy, hogy ha hazaértünk, két hét önkéntes karanténba vonulunk. Ezt egyébként senki nem kérte tőlünk.
  • A csoda pedig Frankfurtban történt meg: a légitársaság munkatársa az elveszett bécsi jegyünk helyett egy budapestit adott aznap délutánra. Teljesen ingyen! Százszor köszöntük meg a kedvességét és rugalmasságát. Az üzletek zárva, a járatok törölve, néhány rendőr járőröz, néhány utas keresi a helyét. Még soha nem éreztem ennyire a veszély fojtogató jelenlétét. A gép indulásáig még van egy pár óránk várakozni. Gondolkodni a kialakult helyzeten.
    #miértremegakeze
    #maradjszépenotthon

18 hozzászólás